Van a magyar irodalomnak egy remekműve, az a címe, hogy A Noszty fiú esete Tóth Marival.

Nem tudom, hányszor olvastam, de akárhányszor is, nem elégszer.

Először visz a mese meg a szerelmi szál. Na, egymáséi lesznek?

Aztán a kétely: van itt egyáltalán szerelem?

Aztán visz a világ, amit megmutat. Hogy mennyire más volt! Hogy semmit nem változott.

Aztán már az emlékeket is olvasom, Noszty Ferivel, nem az ő emlékeit, hanem a magamét, ahogyan utánoztam, ahogyan kiábrándultam, ahogyan kinevettem.

Elővettem újra a napokban. Milyen rég olvastam utoljára Mikszáthot, épp itt van az ideje. 

„Abban az időben nyalka huszárezred feküdt Trencsénben. Jó dolga volt a szép szőke trencséni szlecsinkáknak és nyevesztáknak (kisasszonyoknak és menyecskéknek), mert a kolera miatt egy gyalogezredet is ide helyeztek, az egészséges városba. Annyi tiszt lődörgött itt, hogy még a szeplős asszonyoknak is hármával jutott udvarló. De valamennyi tiszt közt a legszebb fiú volt Noszty Ferenc huszárhadnagy: vidám, könnyelmű, eleven, pompás lovas, jó vívó, jó táncos és nagy kártyás.”

Az ezerszer olvasott sorok. Gyerünk tovább.

„Mindebből aztán az következett, hogy roppant szerencséje volt a szerelemben (sok nyoma maradt annak), és kevés szerencséje a kártyában, aminek szintén maradtak nyomai kifizetetlen váltókban és kötelezvényekben, katonatiszti adósság, fizeti a nagyharang.”

Uramisten, hogy írt ez az ember!

Na jó, ezt le nem teszem, és jöhet mind a többi, az Akli Miklós, a Különös házasság, a Kísértet Lublón, a Beszterce ostroma.

Csak legyen elég idő.

Mert Mikszáth van elég!

Azt mondják, egy fiatalember nem érthet ebből az egészből semmit.

Nem érti a viszonyokat, a szándékokat, nem érti az értékeket, még a nyelvezetet sem érti.

Lehet.

Persze az sem kizárt, hogy kicsit akarni kellene.

Kétségtelen: nem hullik az ölünkbe, mint egy… (Most majdnem mondtam egy-két nevet.)

De nem is annyit ér!