Pár perc és néhány oldalnyi olvasás után ott a válasz a kérdésre, hogy tudniillik fogott-e az idő Ken kesey Száll a kakukk fészkére című regényén.

Nem. Nem fogott, sőt.

1959-ben írta, ’62-ben jelent meg, jó nagy botrány lett belőle, szex, erőszak, volt benne minden, hamar jött a csodás magyar fordítás, Bartos Tibortól, meg jött a Forman-film, Jack Nickolsonnal, és a legendás Vígszínház-előadás, Béres Ilonával, Koncz Gáborral, Bujtor Istvánnal, Kern Andrással.

Kevés mű taglózta le ennyire és ilyen gyorsan a magyar olvasót, ezért adódott a kérdés: csak akkor, csak nekünk, rabságban élőknek volt ez akkora szám, vagy maga a regény a nagy mű.

Mindkettő. Nemhogy találva, de fejbelőve éreztük magunkat, amikor Bromden főnök végül fellázad, és betöri a fürdő ablakát,  teljes valónkkal álltunk a szabadságából nem engedő McMurphy oldalára és mögé, egymásnak motyogva, súgva, félhangosan – bátorság, vérmérséklet, beépültség kérdése volt – panaszoltuk el a szabadság hiányát.

McMurphynak mennyire igaza volt!

Bromdennek mennyire igaza volt!

A Száll a kakukk fészkére remek regény, abbahagyhatatlan, fájdalmas, vérlázító.

Most tényleg újra lehet olvasni.