Ha éppen csak elmerülni volna kedved egy csodás nagyregényben, beszívni a levegőjét, elfelejteni teljesen a külvilágot, betegséget, járványt, szánalmas politikusokat, szóval az egész córeszt, aminek a közepén csücsülünk, adok egy tippet.

Júlia néni és a tollnok.

Mario Vargas Llosa, a perui zseni, a dél-amerikai modern Mikszáth, aki úgy mesél, hogy lényegében öntudatlan állapotba kerülsz, az elképzelhető legéberebb kómába, nem veszed át a Tesco-rendelésed, kihagyod a soros Zoom-meetinget, a mikróban felejted a mirelit bolognai spagettit.

Tíz perc, és ki se látszol a Júlia néniből.

A cselekmény több szálon kezdődik, és itt hallgatok el, egy szót sem értesz az egészből, míg meg nem érted az egészet, olyan dühvel olvastam, ahogy annak idején a lányokat kergettem az oviban, meg a labdát a Városligetben.

Élvezet ez a regény, miközben olvasod, egyetlen kérésed marad: ne érjen véget, soha, soha!

Balzac, Flaubert és Gabriel García Márquez összegyúrva, egyik meséből jön a másik, megígérem neked: amíg olvasod, egyetlen egyszer sem fog eszedbe jutni, vajon mit foganatosít éppen az operatív törzs.

Júlia néni és a tollnok – igazi jótétemény!