5 csodás magyar vers, amit nem biztos, hogy ismersz – 5. rész
Az ötödik, utolsó vers, amit ajánlok, Petri Györgyé.
Aki Petrit ismeri, ezt a verset is ismeri, a legtökéletesebbek egyike.
Nagyjából az 1970-es évektől nevezhetjük írónak, költőnek, az első versei komoly lapokban jelentek meg, de a komcsik nagyon is értették, mit, miről ír, nem vacakoltak vele, egyszerűen betiltották.
Ami egzisztenciálisan biztosan rosszul érintette, költőként viszont valószínűleg a legjobbat hozta ki belőle.
Szamizdatban terjedt, és terjedt, mint a fene, sikk volt az általa szerkesztett, stencilezett Beszélőt olvasni, sikk volt Petrit olvasni.
A rendszerváltáskor természetes útja a Hálózat után az SZDSZ-hez, morális lényként napok alatt az undorhoz vezetett.
Maradtak a nők, a pia, a líra meg a filozófia.
Aztán már az se.
(A tökéletes megfogalmazás: „Egytagú pártom / szótöbbséggel / kizárt saját soraimból.")
2000-ben, ötvenhét évesen halt meg, emlékszem, a hírre percekig káromkodtam. A veszteség kézzelfogható volt: nem lesz több Petri-vers.
Jó lett volna még húsz év. Tíz. Néhány, legalább.
Az utolsó kötet címadóját ajánlom, önkényesen, legszeretettebb költőmtől:
Amíg lehet
Ahogyan megyünk összebújva az
Iskola utcán fázós-boldogan
(„őszi szerelem” – mondta kis pimasz
fiacskám) „őszi” – és akkor mi van?
bár, persze tudtuk mi is pontosan,
hogy ami jön, az tél, nem a tavasz,
hogy most már minden utoljára van,
hogy az öregség tele behavaz,
de addig itt a kocsma és az ágy,
addig legyen tivornya, buja vágy
amíg lehet. És aztán szépen együtt,
egymás kezét el többé nem engedjük,
s együtt, együtt bár úttalan–útatlan
toporgunk-tipegünk a tébolyult hóviharban.