Az ötödik, utolsó vers, amit ajánlok, Petri Györgyé.

Aki Petrit ismeri, ezt a verset is ismeri, a legtökéletesebbek egyike.

Nagyjából az 1970-es évektől nevezhetjük írónak, költőnek, az első versei komoly lapokban jelentek meg, de a komcsik nagyon is értették, mit, miről ír, nem vacakoltak vele, egyszerűen betiltották.

Ami egzisztenciálisan biztosan rosszul érintette, költőként viszont valószínűleg a legjobbat hozta ki belőle.

Szamizdatban terjedt, és terjedt, mint a fene, sikk volt az általa szerkesztett, stencilezett Beszélőt olvasni, sikk volt Petrit olvasni.

A rendszerváltáskor természetes útja a Hálózat után az SZDSZ-hez, morális lényként napok alatt az undorhoz vezetett.

Maradtak a nők, a pia, a líra meg a filozófia. 

Aztán már az se.

(A tökéletes megfogalmazás: „Egytagú pártom / szótöbbséggel / kizárt saját soraimból.")

2000-ben, ötvenhét évesen halt meg, emlékszem, a hírre percekig káromkodtam. A veszteség kézzelfogható volt: nem lesz több Petri-vers.

Jó lett volna még húsz év. Tíz. Néhány, legalább.

Az utolsó kötet címadóját ajánlom, önkényesen, legszeretettebb költőmtől:

Amíg lehet

Ahogyan megyünk összebújva az
Iskola utcán fázós-boldogan
(„őszi szerelem” – mondta kis pimasz
fiacskám) „őszi” – és akkor mi van?

bár, persze tudtuk mi is pontosan,
hogy ami jön, az tél, nem a tavasz,
hogy most már minden utoljára van,
hogy az öregség tele behavaz,

de addig itt a kocsma és az ágy,
addig legyen tivornya, buja vágy
amíg lehet. És aztán szépen együtt,

egymás kezét el többé nem engedjük,
s együtt, együtt bár úttalan–útatlan
toporgunk-tipegünk a tébolyult hóviharban.