MGP: Coming out – az évtized leggyomorforgatóbb és legfelkavaróbb könyve

Nagyon régen nem olvastam a Molnár Gál Péter Coming outjához foghatóan zavarbaejtő könyvet. Amikor félbe kell szakítanod az olvasást, levenni az orrodról a szemüveget, térdedre ejteni a kötetet, és bámulni kifelé az ablakon.

Talán utoljára Karl May Winnetou-jával jártam így – Winnetou halálakor. Azt sem akartam elhinni, igaz, nyolcéves voltam.

Ezt sem akarom elhinni. Nem tudom elhinni. Mert nem lehet.

kep.png

Molnár Gál Péter a kései szocializmus legfontosabb színikritikusa volt, népszabadságos, a színházi világban, ahogy akkor tartották, hitték, „élet-halál ura”. Majd kiderült, hogy az állambiztonság ügynöke is volt közben, beszervezték, azokról írt jelentéseket hétközben, akikről kritikákat a hét végén.

Pfuj. Komolyan.

Amúgy meg, akiknek mindezt le kellett írnom, ne is olvassák tovább ezt a posztot, és kezükbe ne vegyék a Coming outot, nincs esély, hogy megértsék. 

Kíváncsi voltam, ír-e a zsidóságáról. Ír.

Ír-e arról, hogyan lett ekkora potentát. Ír.

Ír-e vajon a beszervezéséről, a melegségéről, nőügyeiről és fiúügyeiről, ír-e Latinovitsról (a róla írt jelentést tartották a bírálók a főbűnnek), vajon ír-e arról, mit tettek vele a lelepleződése után, mi történt, mit gondolt ő, hogyan látta azokat, akik gyalázták, földbe döngölték, akik több évtizednyi rettegés után bosszút álltak rajta.

Minderről ír.

És mi mindenről, ki mindenkiről még!

A ráküldött két fiúprostiról, arról, hogyan lett a neve Luzsnyánszky Róbert az állambiztonság keresztségében (micsoda képzavar), fedőnevekről, tartótisztekről, „konspirációs lakásokról", a Kádár-rezsim börtönéből szabaduló Déry Tibor meghasonlásáról, amikor az egyik írását éppen betiltották, Örkényről, Orson Welles kifizetetlen szállodaszámláiról, Tovsztogonovról, Ljubimovról, hogyan mocskolja a glóriát Székely Gábor feje felett, hogyan írja ravaszul, gonoszan körül, mennyire keveset gondol Ascher Tamásról…

Az egész kötet maga a fényesre szidolozott gonoszság: úgy dicsér, hogy közben megaláz – vagy nem is dicsér, csak megaláz.

Mentegeti magát? Valamelyest. Hazudik? Nyilván, a szerkesztők sok tévedését le is leplezik, de hogy mit mondott neki Déry az utcasarkon, miután betiltották A napok hordalékát – azt csak ő tudta.

Végül nem akarta kiadni ezt a sztori- és pletykakatyvaszt, ezt az utolsó aljasságát egy döbbenetes sorsú embernek, aki valószínűleg műveltebb és okosabb lehetett majdnem mindenkinél, akit megemelt vagy éppen elásott.

Megírta a Coming outot, de fiókban hagyta.

Az örökösök úgy döntöttek, kiadják mégis.

A Magvető meg úgy döntött, helyet kínál neki a Tények és Tanúk sorozatban.

Jól tették az örökösök, jól tette szerintem a Magvető is.

Elfelejthetetlen, abbahagyhatatlan, ugyanakkor olvashatatlan.

És – pedig alig telt el pár év-évtized, pedig a szereplők jelentős részét gyerekként, fiatalként, sokakat felnőttként is ismertem – számomra is felfoghatatlan.

Ha volt értelme valaha a forráskritika szónak – most van.

Ami azt jelenti: egy szavát se hiszem el. Nem akarom elhinni. Mert akkor, amit eddig hittem, azt nem hihetem el.

Pedig alighanem elég sokszor igazat mond.

És mégsem.

Úgy hívják ezt: önvédelem.