Arany Jánosról írni csak óvatosan szabad, a magyar gondolkodás őt tartja a legnagyobb költőnek – és ez nyilván rendben van így.

Általában a Toldival azonosítják, a Családi körrel, a balladákkal, A walesi bárdokkal, ez is rendben van, gondolom.

De, aki kincseket keres az életműben, könnyedén talál: viszonylag hosszú élet, gigantikus életmű, gigantikus szókincs, rengeteg nagy vers.

Inkább költőtípus volt, mint hőstípus, a nagy kiállásaiban olykor elgyengült, ez tette tán élete végére igazi bölcselővé.

Ha úgy vesszük.

Mert amúgy nevezhetjük morgó vénembernek is (azért nagy vénséget sajnos nem élt meg), haragudott, ha nem ismerték el, haragudott, ha elismerték (a Ferenc Józseftől kapott érdemrendet állítólag nem akarta elfogadni, aztán valahogy mégis elfogadta, viszont szúrós kis bökverseket írt róla), haragudott, ha nem hagyták békén, haragudott, mert beteg volt és magával elégedetlen („Mi vagyok én? Senki Pál / Egy fájó gép, mely pipál.) –szóval sokat zsörtölődött. 

Az utolsó években még odatett egy Hamlet-fordítást, odatette a Toldi harmadik részét, a Bolond Istókot, meg sok csodás versét, szóval azért nagy baj nem volt a termékenységgel, azon meg, hogy mi lehetett volna még – kár tépelődni.

Sok költőre jellemző utolsó (vagy utolsónak vélt) verse, a nagy abgang, mellyel elbúcsúzik, így vagy úgy, a világtól.

Íme Aranyé. A legszebbek egyike.

Sejtelem

Életem hatvanhatodik évébe’ 

Köt engem a jó Isten kévébe, 

Betakarít régi rakott csűrébe, 

Vet helyemre más gabonát cserébe.