Hogy a Kavalier és Clay bámulatos kalandjai a modern irodalom egyik csúcsa, még az is elismeri, aki – például velem szemben – amúgy nem rajongója Michael Chabonnak.

Bret Easton Ellis, aki a nyolcszáz oldalas, Magyarországon két kötetben megjelent regényfolyamot az évszázad legjobb három regénye közt tartja számon, annak ellenére, hogy a szerző többi művét nem kedveli különösebben. De ez legyen Bret Easton Ellis gondja.

Chabont bárhová is besorolni lehetetlen, minden műve más: nagyon más, amikor regényt ír, más, amikor szerkeszt, és más, amikor tévésorozatokhoz ad ötleteket.

Egészen furcsa állapotba kerül az olvasó: ha van is benne ellenkezés – miért volna? –, perceken belül megadja magát, oké, öreg, sóhajtja, gyere, mesélj, vigyél magaddal!

Dől belőle a történet, mind izgalmas, mind magával ragadó, mind váratlan véget ér: történettel jellemez, történettel magyaráz, történettel borzaszt el, nevettet meg.

A Kavalier és Clay...-ben Löw rabbitól és a prágai gólemtől ér a mese az ötvenes évek Amerikájáig. A nácik elől szökünk, Amerikában kezdünk új életet, teremtünk műfajt (a képregény műfaját, hiszen a két főszereplő comics rajzoló), kötünk barátságokat, győzünk le ellenségeket.

Igen, mi magunk, nincs semmi távolságtartás, Chabon módszere a teljes azonosulás.

Izgulunk, mint a gyerekek Kemény Henrik bábelőadásán, vagy mint annak idején, mikor Vernét olvastunk, küzdünk, ahogy együtt küzdöttünk Stendhal vagy Balzac hőseivel, magunkra ismerünk, mintha Tolsztojt olvasnánk.

Chabon ötvenhét éves, nagy írónak fiatal, A Kavalier és Clay...-ért megkapta a Pulitzer-díjat és minden létező elismerést.

Később a Ragyog a hold-dal megismételte a bravúrt: megmarad a mesélőkedv, de ennél a történetnél még váratlanabb, még lefegyverzőbb a regényírás technikája.

Kár, hogy írók jövőjére, művek fennmaradására, klasszikussá válására nem lehet fogadásokat kötni.

Chabont és a Kavalier és Clay...-t megtenném nagy összeggel, nagy reményekkel tétre, helyre, befutóra.

A regény kiadója a 21. Század, de nem ezért ajánlom jó szívvel.