Tegye fel a kezét, aki úgy ébredt ma reggel, hogy Móricz-novellákat szeretne olvasgatni.

Sejtettem.

Pedig lehet, hogy nem ártana.

Van két szó, amit a magyar közkultúrában igen ritkán mondunk ki, úgy is mondhatnám, ritkán keresünk rá a Google-ban.

Az egyik: tévedtem.

A másik: hibáztam.

Egy álló életen át szavaltam, fura dühvel, írásokban, egyetemi előadásokon, személyes beszélgetésekben, hogy – bár van néhány gyöngyszem, a Barbárok, például – de amit az iskolában Móriczból tanítanak, az maga a fertelem.

Csak arra jó, hogy a gyerekek megutálják az olvasást meg az irodalmat.

A Hét krajcár, hogy mást ne mondjak. Hogy az micsoda egy vacak.

Egy régi válogatás került a kezembe, itt van ni:

Évszám nincs benne, de az Iskolai Könyvtár sorozatban jelent meg, valamikor az 1950-es években, 25 000 példányban, a Vörös Csillag nyomda és az Ifjúsági Könyvkiadó együttműködésében. A karcos, kemény novellák persze kimaradtak, csak az került be, ami könnyedén illeszthető a szocreál giccsvilágba.

Szóval, itt a két kezemben maga az említett fertelem.

Kezdjük.

Az utolsó betyár. Kemény tél, majd’ halálra fagyott betyár a kietlen téli pusztaságban ölni készül, de egy asszony váratlan és tökéletes jóságának hatására jó útra tér, feladja magát és a fejére kitűzött vérdíjat a gyereknek adja.

Ugye, micsoda közhely, meg micsoda nyelvezet, mi nem „betesszük” az ajtót, hanem becsukjuk, nem „lelünk”, hanem találunk és mi az, hogy „be’ jó”.

De azért kopog a szöveg, végigfut rajta gyorsan a szem, érdekes, olvassunk még egyet.

Fillentő. Úgymint hazudozó. Egy kisfiú, akinek senkije és semmije, aki soha igazat nem mond, de nem is bánt senkit, a falu bohóca, megnevetteti még a szigorú tanfelügyelőt is.

Kezd szórakoztatni, amikor azt írja: „vizitáció”, meg, hogy „elkőtöttem a bótba”.

Nahát. Hisz ez nem is rossz, csak rá kell állnia az agynak.

Lássuk a… lássuk a Hét krajcárt?

Nem Updike, nem Hemingway, de még csak nem is a legjobb Móricz.

De azért megindító. Szívesen olvasom. Szép.

Elszégyellem magam.

Móricz nem hallotta, nem hallhatta, micsoda hangnemben beszéltem róla. Ha hallotta volna, sem érdekelte volna, nyilván.

De azért ez kínos.

És akkor eszembe jut az autodafé, amit internetes újságírók rendeztek az új Szabó István-film után, elmondva mindennek a filmet is, meg Szabót is, meg az operatőr Koltai Lajost is.

Amihez joguk van, természetesen.

Nyilván nem is aggasztja Szabó Istvánt, mit írnak róla.

Ő tudja, amit tud. (Remélem.)

Az ifjú ítészekre még vár egy felismerés, és ez így van jól. Hogy meg kellett volna nézniük a Szerelmesfilmet meg a Bizalmat, meg az Apát, meg talán még a Redl ezredest is, hogy értsék.

És az se baj, ha nem értik, és az se, ha értik, de nem tetszik, nem baj semmi.

Móricz miatt sem aggódom.

És magam miatt sem, főleg, ha kimondom: tévedtem, hibáztam.

Lehet olvasni Móriczot! (És nem csak a Rokonokat.)