Folytatom a sort... Nem egy divatos szerző, de kit érdekel?
Tolsztoj.

A regény pedig nem a Háború és béke (boldog idők, amikor még volt időnk egy ötvenoldalas csataleírásra…) és nem is az Anna Karenina (ami viszont az első mondattól az utolsóig modern, izgalmas és szívszorító).
Hanem a Kreutzer-szonáta.
Az alig száz oldalas kisregény, amit egy szuszra fogsz elolvasni, ezt megígérem.
És nem lesz jó kedved, ha a végére érsz. Ezt is megígérem.
1889-ben írta, elmúlt már hatvanéves, mindent tudott nőről, férfiról, házasságról, szerelemről, kínzó féltékenységről, gyűlöletről.
Eleje-vége rövid kerettörténet, mindegy is, öregedő férfi meséli el, miért ölte meg a feleségét.
És, ami kibontakozik, az ismerős lesz, gondolom, mindenkinek. Aki nem élte át, az is látott ilyet, vagy valami hasonlót. Csak nem volt a végén gyilkosság. (Nem spoiler, egyből kiderül.)
Egy férfi és egy nő, egy megfelelőnek induló kapcsolat, és aztán a bizalmatlanság, a szorongás, a kétségbeesés, a féltékenység, a gyűlölet, szépen sorban.
Tolsztoj elképesztően őszinte és kegyetlen.
A szerelem, a házasság, a szex nem öröm forrása, hanem az értelmetlen összezártságé, a szabadság hiányáé, a tébolyodott gyűlöleté.
A Kreutzer-szonáta az egyik legmodernebb klasszikus, évtizedekkel megelőzve Freudot, Bukowskit meg a lélek többi kegyetlen mérnökét, egy igazi mestermű, felzaklató, letehetetlen, kíméletlen.
Folytathattam volna valami vidámabbal a napi jelentést, ez kétségtelen.
De jobbal nehéz lett volna.