Foci jön, kedves blogolvasó, várj, ne menj még, adj egy perc türelmet!

Mert foci lesz, és mégsem, Egressy Zoltán regénye, életrajza, korrajza, fene tudja, mije, Lila csík, fehér csík, ez a címe, 2015-ben jelent meg.

Egy zseniális magyar futballistáról szól, egy zseniális magyarról szól. Egy magyarról szól.

Egy generációról, egy be nem teljesedésről, a végtelen csalódásról. 

Nagyon jó könyv.

Egressyvel korosztályos társak vagyunk, alapélményeink azonosak.

Mindketten szurkolók, Újpest-drukkerek (ki ne ejtsd a szádon, hogy Dózsa!), Törőcsik András rajongói. 

Törőcsik 1955-ben született, 1975 és 85 között ő volt a Földkerekség egyik legjobb játékosa.

Ebben az életben benne van minden.

A pályafutás vége, ahogyan egy tatabányai ember (álljon itt a neve: Udvardi Endre) eltörte Törőcsik lábát, a szörnyű fordulat, amikor huszonnégy évesen Zalaegerszegről hazafelé barátja kocsijával karambolozott, és eltörte a csípőjét (igazán soha nem épült fel!) napokkal azelőtt, hogy pályára kellett volna lépnie a világválogatottban, vagy mikor egy évvel korábban, 1978-ban az argentin világbajnokságon kiállították, pedig a VB sztárja lehetett volna. 

Tehetség, magány, rengeteg pia – magyar átok. 

Gyerekkori szobám falán több tucat kép Törőcsikről (istenem, úgy vezette a labdát, hogy az végig alatta volt, a védőknek esélye sem adódott szerelni!), az első legénylakásba még átkerültek a poszterek és címlapok, igaz, már nem a falra, aztán valahová a pincébe, padlásra, tárolóba.

Már nem tudom, hol vannak.

Egressyvel ugyanazok a mondatok határozták meg az életünket.

1978-ban a világbajnokságon, ahová nyerni indult a magyar csapat (igen, nyerni!), az első meccsünkön, pont az argentinok ellen Törőcsik után Nyilasit, a másik focióriást is kiállították. 

Vitray Tamás így kommentálta:

„Piros! Jól megy ma nekünk. Jól megy ma nekünk!”

Vitray a csúcson volt. (Ötven évig, mondjuk.) Hallom a hangját.

Jól megy ma nekünk.

Jól megy ma nekünk.