Lila csík, fehér csík és a magyar átok
Foci jön, kedves blogolvasó, várj, ne menj még, adj egy perc türelmet!
Mert foci lesz, és mégsem, Egressy Zoltán regénye, életrajza, korrajza, fene tudja, mije, Lila csík, fehér csík, ez a címe, 2015-ben jelent meg.
Egy zseniális magyar futballistáról szól, egy zseniális magyarról szól. Egy magyarról szól.
Egy generációról, egy be nem teljesedésről, a végtelen csalódásról.
Nagyon jó könyv.
Egressyvel korosztályos társak vagyunk, alapélményeink azonosak.
Mindketten szurkolók, Újpest-drukkerek (ki ne ejtsd a szádon, hogy Dózsa!), Törőcsik András rajongói.
Törőcsik 1955-ben született, 1975 és 85 között ő volt a Földkerekség egyik legjobb játékosa.
Ebben az életben benne van minden.
A pályafutás vége, ahogyan egy tatabányai ember (álljon itt a neve: Udvardi Endre) eltörte Törőcsik lábát, a szörnyű fordulat, amikor huszonnégy évesen Zalaegerszegről hazafelé barátja kocsijával karambolozott, és eltörte a csípőjét (igazán soha nem épült fel!) napokkal azelőtt, hogy pályára kellett volna lépnie a világválogatottban, vagy mikor egy évvel korábban, 1978-ban az argentin világbajnokságon kiállították, pedig a VB sztárja lehetett volna.
Tehetség, magány, rengeteg pia – magyar átok.
Gyerekkori szobám falán több tucat kép Törőcsikről (istenem, úgy vezette a labdát, hogy az végig alatta volt, a védőknek esélye sem adódott szerelni!), az első legénylakásba még átkerültek a poszterek és címlapok, igaz, már nem a falra, aztán valahová a pincébe, padlásra, tárolóba.
Már nem tudom, hol vannak.
Egressyvel ugyanazok a mondatok határozták meg az életünket.
1978-ban a világbajnokságon, ahová nyerni indult a magyar csapat (igen, nyerni!), az első meccsünkön, pont az argentinok ellen Törőcsik után Nyilasit, a másik focióriást is kiállították.
Vitray Tamás így kommentálta:
„Piros! Jól megy ma nekünk. Jól megy ma nekünk!”
Vitray a csúcson volt. (Ötven évig, mondjuk.) Hallom a hangját.
Jól megy ma nekünk.
Jól megy ma nekünk.