Jól láthatóan divatja, reneszánsza van az Auschwitz-regényeknek, beszámolóknak, és bármennyire frivolnak és ostobának tűnik is ez a mondat – igaz.
A regények, művek megíródnak, sikerlistákra kerülnek, sok közülük gigantikus példányszámban fogy el.
Nem tudom, miért, nem tudom, miért most, miért újra. 
És nem mind Primo Levi vagy Zsolt Béla, sok köztük az érzelgős, lírai, harmatos-zúzmarás giccsparádé.
Nincs ezekkel dolgunk, inkább mondok egyet, ami nem ilyen.
Eddy de Wind: Auschwitz, végállomás.

Így írja az okosan szerkesztett fülszöveg:
„Eddy de Wind zsidó orvos önként jelentkezett abba a hollandiai gyűjtőtáborba, ahová édesanyját deportálták. Azt remélte, hogy így az asszonyt meg tudja menteni Auschwitztól, de tévedett.”

Ő is odakerült. És a felesége is, akit a táborban ismert meg és vett el.

De Wind könyve – műfaja meghatározhatatlan – az első beszámolók egyike. Nem egyszerű visszaemlékezés, nem regény, nem dokumentumgyűjtemény. Nem is tudom, mi.
Higgadt, tényszerű beszámoló, ami mégis nemesedik, ahogy múlik az idő, és irodalmi olvasmánnyá válik.
Nem használ jelzőket, nem ítélkezik, nem szidja a nácikat, és nem is menti fel őket – egyszerűen megírja, mi történt vele.
Ha színezné, „mesélni" akarna, „érzékeltetni", nem érne el semmit, nem értenénk meg semmit, szirup volna, közhely, giccs.
De nem akar semmi ilyesmit.
Nem akar „művet alkotni".

Minden sora színarany. 

Köszönet, Athenaeum Kiadó!

Fordította: Alföldy Mari