Itt az új Gyilkosság az Orient expresszen film, itt az új kiadású könyv, úgyhogy ideje, hogy feltegyük a fontos kérdést, melyet számtalanszor feltettek és meg is válaszoltak már – hiába.
Tudjuk, hogy Agatha Christie-nél csak Shakespeare-t olvasták többen a világban, de Shakespeare-nek van 350 év előnye. Úgyhogy ez nem lesz mindig így, gondolom.
Tudjuk, hogy a Harper Collins évente egymillió példányt ad el belőle (ebben nincs benne az Egyesült Államok, ott más a kiadó), és tudjuk, hogy az elmúlt évtizedben 50 százalékkal nőtt a Christie-eladás, ami ellentmond divatnak, trendnek, józan észnek, mindennek.
Miééééért?

A BBC szavazása szerint a legjobb Christie-krimi a Tíz kicsi néger, második a Gyilkosság az Orient expresszen.
Az Európa Kiadó is megszavaztatta az olvasóit, így tudjuk, hogy a magyarok szerint a legjobb Christie-krimi a Tíz kicsi néger, a második pedig a Gyilkosság az Orient expresszen.
Úgyhogy fogadjuk el, hogy a második legjobb regényéről beszélünk, ami nagy szó, mert írt vagy nyolcvanat. Meg a novellák. Meg a kisregények. Meg a darabok. Meg amit álnéven írt. Szóval sok.
Nem vagyok krimi-mániás, egyáltalán nem, de az számomra is nyilvánvaló, hogy a bűnügyi történetei izgalmasak, képtelenség kitalálni, ki a gyilkos, fordulatosak, szellemesek, stb…
De most nem erről beszélünk, a kérdés ugyanis nem az, hogy miért olvassuk, hanem, hogy miért olvassuk újra!
Miért olvasunk el egy krimit, amit már olvastunk, tehát  tudjuk, ki a gyilkos?
Megfordítom a kérdést, hátha közelebb kerülünk a válaszhoz.
Miért élvezet a Gyilkosság az Orient Expresszen annak is, akit amúgy nem hoz lázba, hogy egy krimiben ki ölt meg kit?
Vagy, ahogy Sophie Hannah kritikus tette fel a kérdést a The Guardian című lapban: miért élvezet egy 12 éves gyereknek és egy okos felnőttnek egyaránt?
A W. H. Auden álnéven publikáló angol-amerikai író-költő – saját bevallása szerint Christie-függő – azt írta egy esszéjében, hogy ennek a műfajnak nincs köze az irodalomhoz, Christie művei alapvetően mágikusak, hatásuk katartikus.
„Happy endet ajándékoznak a teremtésnek, megmutatják az Édent és engedik Ádámnak és Évának, hogy élvezzék a megtalált, visszakapott ártatlanságot.” (Itt ugye, az olvasó volna Ádám és Éva.)
Hát jó, így írt  Auden. De mit jelent ez?
Valami olyasmit – értelmezik az esszét – hogy Christie regényei úgy működnek, mint egy irodalmi fájdalomcsillapító.
Megmutatják a legsúlyosabb félelmeinket, aztán bebizonyítják, hogy az emberi elme képes megérteni és megoldani a legnagyobb rejtélyt is.
Hát így.
Vagy úgy?
Avagy – amúgy?
Mi a titok?
Hogy ezek a bűnügyi regények olyanok, mintha korai szerepjáték-könyvek lennének, az olvasó részt vesz benne, nyomoz és nem is az a fő kérdés, ki a gyilkos, hanem, hogy Poirot hogyan rakja össze a mozaikokat úgy, ahogy én raktam össze, vagy teljesen másképp.
Egy irodalmi Puzzle?
Társasjáték egyedül?
Ezernyi részlet, amit csak az író láthat át, mi csak észlelhetünk. Vagy nem.
És emlékezhetünk, amikor Poirot visszautal rájuk.
Vagy nem.
Na, ennyit az okoskodásról, krimi-őrültek, whodunit-rajongók – bocsánat a profán megközelítésért.
Semmi kétség, Agatha Christie egyszerűen tökéletes, százmilliók szórakozása, nevelője, vígasza, egy Goddess, egy Istennő.
És, hogy nem teljesen értjük, miért?
Fene bánja.
Itt, a végén, pedig idézem Poirot utolsó mondatát a könyvből:
„Maguk elé terjesztettem a megoldást… Most pedig tisztelettel távozom.”