Akinek gyereke van, de nem adott még a kezébe Varró Dani kötetet, az – biztosíthatom – rossz úton jár.

Tessék, itt a bizonyíték:

Testtudatosítgató

Ez a fülem, ez a szám,
ez a cuki frizurám.
Ez az orr, ez a has,
ez az ököl, ami vas,
ez a boka, ez a toka,
sokat eszem, az az oka.

Na? kell jobb vers a gyereknek?

A magyar gyerekvers-irodalom amúgy is verhetetlen, például Weöres vagy Romhányi (őket máskor ajánlom majd…), de Varró Dani!

Ha elő akarod csalogatni azt a jellegzetes, felfelé kunkorodó, véget nem érő gyerekkacagást a kis rizskása fogak közül, olvass fel neki egy Varró Danit!

Először volt az Akinek a lába hatos, ez szerintem a legjobb.

Aztán az Akinek a foga kijött, utána az Akinek a kedve dacos.

Utána meg felnőttek a gyerekeim, de szerintem a Varró Dani gyerekei is.

Az benne  a jó, hogy nincs kicsi megjátszás sem, meg „belehelyezkedés”, úgy van minden, ahogy van, ahogy írja, perfektül beszél gyerekül, de, ami a legszórakoztatóbb – úgy tűnik, a gyerekeknek is – hogy perfektül beszél apukául is.

Jórészt ugyanis apuka mamlaszságán, bénázásán röhögünk a srácokkkal az ágyra borulva (Vigyázz te, leesel!), meg a kocsiban, péntek délutáni forró utakon egészen a Balatonig („Azért az utat is nézd, ne csak röhögj!”) vagy este az ágy szélén („Még egy, aztán alvás! De apa, nem lehet kettő?”).

Jaj, Dani, de sokat köszönhetek Neked, de sok átvészelt rendelői várakozást, megúszott esti összeveszést, kibekkelt esős délutánt!

Ezt a verset meg, ha majd ott tartunk, kötelező tananyagként megmutatom a fiaimnak, hogy lássák, a bénázás nem szégyen, és nem is baj, csupa örömforrás meg nevetés, meg összetartozás.