Ez egy szerelmi vallomás.

70 éve született Esterházy Péter, és lassan négy éve annak, hogy meghalt. Ez lenne a negyedik Könyvhét nélküle. Ő nincs már, és nyilván Könyvhét sem lesz idén.

Hány éven át volt az a június eleje, hogy vártam az új, fehér színű (vagy nem fehér színű) kötetet vagy kötetecskét, hazafelé a Vörösmarty térről már a földalattin olvastam, de csak visszafogottan, ne legyen vége hamar.

Melyik a legjobb Esterházy-mű? Tök fölösleges kérdés, de olyan jó mégis, tétje van, és vérre megy.

Akkor is, ha egyszer a Termelési-regény, egyszer a Pornográfia, máskor meg a Javított kiadás.

De nekem például az Utazás a tizenhatos mélyére vagy A szív segédigéi is, ezeket csak úgy leveszi az ember a polcról, meg visszateszi, nincs lelkiismeret-furdalás, hogy most csak félórányi Esterházyra volt idő, megvan ezeknek is a helyük.

Az a jó, hogy van olyan, hogy tíz perc Esterházy, meg két hét Esterházy, meg egy mondatnyi Esterházy.

2016. július 14-én repülővel jöttünk haza, nem is tudom honnan, megálltunk – vajon miért? – a KÖKI Terminálnál, bármit is csináltunk ott, nem vettem részt benne, elővettem a telefonom, hogy elolvassam, mi van a világban – és ez volt a világban.

Hogy meghalt.

Becsuktam az oldalt, nem hittem el. Kinyitottam egy másikat, ott is meghalt.

Van olyan pillanat, amikor érzed, hogy most megváltozik a világ örökre, aztán persze nem változik meg, csak te változol – ez egy ilyen pillanat volt.

Perceken át káromkodtam, állítólag fennhangon, nem idézem magam, meg nem is emlékszem a szavakra, viszont el tudom képzelni.  

Az „új Esterházy-kötet” nem csak irodalmi kérdés volt évtizedeken át. Valamiképppen naptár is. Mutatta az idő múlását.

Bolondult a jó első mondatokért, és én – bár nagy a kompetíció – neki adom a valaha volt legjobb első mondat díját, a Termelési-regény kezdőmondatáért. Itt van:

„Nem találunk szavakat. Meg vagyunk kövülve.”

Ki kezd így regényt?

És övé a legjobb (alkalmas ez a szó ide?) utolsó mondat is.

A Hasnyálmirigynaplóból, ami nem csak saját halálának naplója, de egy országé, egy társadalomé, egy viszonyrendszeré is.

Minden orvos tudta, hogy meg fog halni. Nyilván Ő is tudta, okosabb volt mindenkinél, de neki ez a meghalás elég személyes ügy volt.

Az orvosoknak, bár dolgoztak rendesen, valójában adat. Hiába Ő a nagy Esterházy – kezelések, protokoll, eggyel több vereség. Nincs mindig idő meghallgatni a beteget.

A körülmények (nem az orvosiak), melyek közt meghalt, fertelmesek voltak részben, alázták, rugdosták, mocskolták a halála napjáig, és bár ilyesmiben jámbor és bárgyú vagyok, esküdöztem égre-földre, hogy valamiképpen bosszút kell majd állni ezért.

Nem állt bosszút senki, én se. Még a muksó nevét is elfelejtettem, aki akkor a fő intrikus volt. Az egész szcénára alig emlékszünk már – és ez a valódi elégtétel. 

De itt az utolsó mondat a Hasnyálmirigynaplóból, amire mindig emlékezni fogunk, amivel be van fejezve a nagy mű:

„Az elég jó utolsó mondat volna, hogy a mindiget javítom örökkére.”