Az, hogy Philip Rothnak nincsen Nobel-díja, elmond mindent a Nobel-díjról. Nem is foglalkozunk vele, Roth-tal foglalkozunk, akinek teljesen felesleges felmérni a nagyságát.

Olyan nagy, hogy nincs nagyobb. A halhatatlanok kerek asztalnál ülnek, övé az egyik szék.

Két regényt ajánlok, ma először a Sabbath színházát.

Perverzebb, betegesebb pornográfiát nehéz elképzelni, aki ismeri az irodalomban az „ez azért már mégiscsak sok” érzését, kezébe ne vegye ezt a regényt.

Ne is olvassa tovább ezt az ajánlót.

De a többiek! Aki nem ismeri!

Mert itt a líraian perverz, gyönyörűen beteges a helyes kifejezés. Semmit nem idézek abból, amit Mickey Sabbath, ez a fiatalon kiöregedett, kiégett, elszörnyesedett néhai bábművész művel az életével, a testével, a közelébe kerülő vagy őt éppen messze elkerülő asszonyokkal.

Nincs az a képzelet – kivéve Philip Roth képzeletét.

Sorról, sorra kerülünk egyre beljebb, nincs tér, idő, a mondatok sorrendjét az elbeszélés logikája adja – letenni lehetetlen, legfeljebb megpihenni szükséges kicsit, kifújni magunkat,  amikor például Sabbath évtizedek óta nem látott barátja kislányának szobájában… nem, inkább nem mondom el, így nem lehet, ez nem ér.

Sabbath élete a színháza, egyik tragédia követi a másikat és mind kiérdemelt, Sabbath szörny, az irodalom legszánnivalóbb szörnye.