Micsoda bizarr pillanata az életnek és a történelemnek: akkor vagyunk közösségi emberek, akkor teszünk jót a családunknak, a hazánknak, az egész emberiségnek, ha bezárkózunk.
Nem gyávaság, nem pánikreakció, nem ostobaság: a következő hónapokban találkozz minél kevesebb emberrel, hogy ne légy beteg és ne betegíts meg másokat, csak így áll meg a fertőzés.
Mit tehetünk egymásért? Nem sokat. Ennyit.
Várunk. Vigyázunk a többiekre. Sokat vagyunk otthon. Filmet nézünk, társasozunk a gyerekkel, olvasunk.
Mint nyaraláskor a Balatonnál, egy esős napon.
Csak ez kicsit tovább fog tartani.
Így vagy úgy, van egy ötletem.
Mostantól, amíg a krízis tart, naponta ajánlok egy könyvet. Lesz verseskötet, nagyregény, kisregény, klasszikus és modern, lesz minden, ha akarjátok, utólag meg is beszélhetjük.
És persze adjatok egymásnak is tippeket, mind tudjuk, micsoda öröm ez. Adni is, kapni is.

Hát, itt az első, legyen mondjuk – ahogy sokan szólították – a "Mester",  a "Mágus", a "Guru" – Kurt Vonnegut.
Aki Az ötös számú vágóhídtól A hazátlan emberig mindent olvasott tőle, az sem biztos, hogy olvasta a Mi szép, ha nem ez? című kötetet.
Beszédei vannak benne, jórészt, meg néhány egymillió dolláros jótanács, meg más ember beszéde is, meg sok minden.
Vonnegut szeretett beszédeket mondani, iskolai évzárókon például, meg az 50 ezer dollárt is szerette, amit érte kapott.
Ha egy könyvön sokszor mosolyogsz, többször nevetsz, egyszer-kétszer meg hangosan felnyerítesz, az jó könyv, nem?
Akkor ez egy nagyon jó könyv. Azzal együtt, hogy Vonnegutnak megbocsátó nézetei lehettek a hakniról, a saját haknijairól különösképpen.
Szóval van a könyvben ez is, meg az is, de akkor is Vonnegut, csupa bölcselet, röhögés meg marhaság.
Elmagyarázza például, mitől vicces a vicc. Illusztrálja egy versssel.

Íme:

Cataluña

Isten hozzád, te szép Cataluña,
Adios, Sonya, hőn szeretett doña.
Noha fájt a tegnapi pofonja
s elég pacsulis az otkolonja,
mégiscsak imádom, kicsi Sonya,
mert lelkembe lelkét belefonja.
– Hívjon fel, ha lesz majd telefonja.

Szóval ez vicces, mert senki sem számít az utolsó sorra, meg még ezer okból.

Vonnegut jó sok viccet mesélt az ötvenezerért, ezt például:
„Még a szesztilalom is jobb, mintha egyáltalán nem volna alkohol.”

Vonnegut szerint „Jó kis bolygó a Föld. Ha nem vagyunk ilyen rohadtul gyarlók és lusták, akár meg is menthettük volna.”

Szerette megszólítani a közönséget, játszani velük, szavaztatni őket, például így:
„Aki hisz a telekinetikában, emelje fel a kezem!”

Megrázó, de – ha róla beszélünk, nem tiszteletlenség – mókás is, hogy utolsó beszédének utolsó mondata így hangzik:
„Köszönöm a figyelmet, már itt sem vagyok!”
Ez volt az utolsó, amit a publikum hallott Vonneguttól.

És küldött nekünk is egy üzenetet, habár fogalma sem volt  a koronavírusról, ezt küldöm most Önöknek, aztán holnap folytatjuk:

„Kapd össze magad, tesó! Hosszú menet lesz.”