Ajánlottam korábban öt csodás magyar verset, amit nem biztos, hogy ismersz, itt van most egy hatodik, amit – nem is tudom hogyan –, kifelejtettem.

Simonyi Imre írta, a nagy gyulai költő.

Sokan ismerik vajon? Nem hiszem. Arad megyében született 1920-ban, Simonyifalván, később megváltoztatta a nevét, így lett Simonyi.

Több fontos kötetet írt, a Hatodnapon, a Forgácsok egy fakeresztről, a Gyulai krétarajzok a kedvenceim.

Ha kell választani, ez a legjobb verse – de miért kellene?

Szerintem ezzel a négy sorral rendesen megírta a modern magyar történelmet, pedig meg sem érte:

„S most merre vagy, s oda honnét értél,

s hogy ott lehetsz, attól mit reméltél?

Hisz azt mondják, egyhelyben futottál;

míg sehonnét, sehová jutottál.”

És akkor itt a teljes vers, gyönyörű: 

Zokogás mélyhegedűre és dobokra

    „Hát az anyád él-e még

    hát a fia ép-e még

    meghótt apád a fogát

    rád-e vicsorítja még?”

(népdal)

                    1

Mondd, azt a dalt tudod-e még,

és azt a jajt hallod-e még?

S amerre olyan régen jártál;

abba a tájba visszatalálnál,

abba a házba visszatalálnál?

– Nap égetett, elvert a jég...

Hát az anyád él-e még?

Mióta elmentél, azóta

útravalód volt az a nóta

az a keserves, az az árva

azzal voltál feltarisznyázva.

S amikorra előkerülnél,

hogy a tanyavégnél leülnél;

balsorsod, szerencséd bevárni:

szemedbe mondhatja akárki:

az a tanya sose volt, meg le is égett,

s anyád – ha volt is – benneégett,

– tavaly múlt ezeréve – rég –

Hát a fia ép-e még?

S az aki az álmokat rakta

benned égigérő kazlakba,

ahonnét már mindent belátva

néz a letarolt valóságra

– az, aki egy tavaszi este

homlokát verte a fellegekbe

– mert a földtől épp addig ért: –

meghótt apád a fogát

rád-e vicsorítja még?

                    2

S most merre vagy, s oda honnét értél,

s hogy ott lehetsz, attól mit reméltél?

Hisz azt mondják, egyhelyben futottál;

míg sehonnét, sehová jutottál.

S még azt se panaszold, hogy társak

nélkül vágtál a vakvilágnak,

hisz követőid nagy botokkal

loholtak menekvő nyomodban.

Mintha kétlábon járó elvek

lettek volna kik megkergettek.

S ott ahol sehova se értél:

bezárkóztál és nagyon féltél,

a saját hátad mögé bújtál,

rúgott gyerekként úgy motyogtál:

„az a tanya sose volt... meg le is égett...

s anyád ha volt is – benneégett...”

„s az aki egy tavaszi este

homlokát verte az egekbe...”

„nap égetett, elvert a jég:

tavaly mult ezeréve – rég...”

                    3

S mikor az óra éjfélt kongott:

valami seholsincsen tornyok

kisértetnépei mind kiszálltak

s a hátad mögött rádtaláltak

s kilöktek a röhögő porondra;

járd, mint kinek elment a gondja –

lúdtollal, csörgős-süvegedbe:

cifrázzad, cigánykerekezve,

de úgy ám, ahogy a nóta mondja!

– Hallod-e, te falubolondja:

hat az anyád él-e még

hát a fia ép-e még

meghótt apád a fogát

rád-e vicsorítja még.