Ki mondja meg nekem, mire használjam, és mire ne, az irodalmat?
Használom, amire akarom.
Szoktam például pillanatokat keresni, mulatságosokat, felháborítókat, torokszorítókat.
Az utóbbiakból íme egy válogatás, amikor összeszorul a torok, a szív, mondjuk így: (jaj…) megtisztul a lélek? Nem, ezt ne…
Ilyen nehéz napokban illenék tán kevésbé nyomasztó könyvet ajánlani, de az Ivan Gyenyiszovics egy napja legalább annyira felemelő, mint amennyire nyomasztó olvasmány.
A legszörnyebb politikai rezsimek, korszakok is képesek nagyot alkotni a művészetben, ma már a szocreál bizonyos elemei is valódi műalkotásnak számítanak, és azok is. Függetlenül eredeti céljaiktól vagy az értéktől (értéktelenségtől), melyet nekik tulajdonítottunk korábban.
„Aki folyton hallgatja vagy olvasgatja ezt a könyvet,Az kudarcot semmiképpen, még az égtől sem szenvedhet.”
Blogunk mottója is lehetne ez az idézet, pedig nem ma írták: nagyjából 1300 éves, a Pancsatantrából származik.
Két könyvet ajánlok ma, a Pancsatantra az egyik, a Hitópadésa a másik.
Hogy a Kavalier és Clay bámulatos kalandjai a modern irodalom egyik csúcsa, még az is elismeri, aki – például velem szemben – amúgy nem rajongója Michael Chabonnak.
Malcolm Gladwell Kivételesek című könyve a 21. század egyik legfontosabb kötete. A lényegi dilemma: miért lesz valaki sikeres, míg másvalaki nem.
Arany Jánosról írni csak óvatosan szabad, a magyar gondolkodás őt tartja a legnagyobb költőnek – és ez nyilván rendben van így.
Foci jön, kedves blogolvasó, várj, ne menj még, adj egy perc türelmet!
Mert foci lesz, és mégsem, Egressy Zoltán regénye, életrajza, korrajza, fene tudja, mije, Lila csík, fehér csík, ez a címe, 2015-ben jelent meg.
Nem is tudom, szokták ma szeretni Pilinszky Jánost?
Vagy elavultnak tekintjük, mint mindenkit, aki istenről, életről, halálról, hitről, szerelemről írt?
A modern irodalom egyik legszebb meséjét ajánlom, Alessandro Baricco írta, Novecento a címe.