Nem tudjuk, ki a szerző (álnév a név), nem tudhatjuk, hol él (a kiadó szerint még mindig Észak-Koreában, de miért árulnák el az igazat – ha tudják, egyáltalán), nem ismert pontosan, hogy mikor születtek a szövegek (25-30 éve?). Ennek ellenére – vagy inkább ezzel együtt – kétségtelen, hogy az év egyik legnagyobb irodalmi szenzációja Pan-dji Vádirat című novellás kötete. 

Hét novella, kicsempészve a totális diktatúrából, hét kicsi gyöngyházberakásos ékszer, hét letaglózó történelmi dokumentum.

A szuperlatívuszok – bár sosem elegánsak –, szerintem most helyénvalók.

A Vádirat irodalmi értékeiről képtelenség dönteni, eldönti majd az idő. Tény, hogy a szerző visszafogottan egyensúlyoz, nem ítél hanem mesél, tudja, hogy gyűlölni nem az írónak kell, hanem az olvasónak.

És gyűlölünk is.

Gyűlölünk az asszony helyett, aki esténként elhúzza a sötétítő függönyt, mert szorongó – mit szorongó!? – rettegő gyerekét félelemmel tölti el a szemben látható hatalmas kép a Szeretett Vezérről. Az asszony bűne rettentő, ellene a vád is az, árulás, rendszerellenesség, a büntetés pedig kitelepítés.

Gyűlölünk a férfi helyett, aki –  talán utoljára – el akar jutni másik járásban élő édesanyjához, de nem kap utazási engedélyt (mert utazási egedély kell ám, nem csak úgy jövünk-megyünk!), így őrült módon elszökik, és látja már a szülői falut, amikor a századik ellenőrzésen fennakad és elviszik a katonák, tudjuk, hová…

Gyűlölünk az összes szereplő helyett, a vétkesek és az ártatlanok helyett, akkor is, ha valamennyien vétkesek és valamennyien ártatlanok.

Pan-dji novellái Észak-Koreában játszódnak, de nem Észak-Koreáról szólnak. Hanem a terrorról, a diktatúráról, az önfeladásról, arról, hogy már az első lépéseket sem szabad megtnni és engedni. Arról, hogy hová vezetnek az ilyesféle mondatok: "őt is meg kell érteni", "valami igaza neki is van”, "azért azt lássuk be, jó szervező, sőt, bizonyos szempontból egy zseni”, “még mindig jobb, mint aki a helyére ülne”, meg ilyesmik.

Ezek a mondatok a mi történelmünkből valók, nem Észak-Koreáéból.

Mert a zsarnokság mindenhol ugyanaz.

Semprun csodás mondata, hogy "az SS-t nem megérteni kell, hanem elpusztítani".

Így aztán helyénvaló a szinte soha nem helyénvaló érzés, a gyűlölet, melyet a könyv kivált.

Ne szégyellje senki!

Én legalábbis nem szégyellem.