Hogyne olvasnék el egy regényt, melynek ez az első mondata: „Amíg a feleségem növényevő nem lett, egyáltalán nem tartottam különlegesnek.” És így folytatódik: „Azért vettem feleségül, mert nem vonzódtam ugyan hozzá különösebben, de úgy tűnt, hátrányom sem származik a kapcsolatunkból. Kényelmes döntésnek tűnt egy olyan nő, akitől nem várható újdonság, ész vagy éppen kifinomultság. Így aztán nekem sem kellett műveltséget tettetnem, hogy elnyerjem a szívét. Nem kellett attól félnem, hogy divatmagazinokban pózoló férfiakkal hasonlít össze. Nem különösebben zavarta, hogy már húszas éveimtől kezdve pocakosodni kezdtem, hogy próbálkozásaim ellenére sem tudtam pálcikalábaimra és alkaromra izmot növeszteni, és átlag alatti péniszem sem érdekelte, ami egészen addig a kisebbrendűségi érzésem igazi oka volt.”
Te letennéd?
„Nem különösebben zavarta”...

Han Kang dél-koreai írónő, a regény 2007-es, Magyarországon idén adta ki a Jelenkor.
Jonghje – az asszony, akit férje az imént jellemzett – egy napon arra ébred, hogy nem eszik többé húst.
Sőt, semmi mást, ami húsra emlékeztet. Tojást sem.
Ezt természetesen senki nem akarja elfogadni vagy megérteni, döntése családjából a legszilajabb agressziót váltja ki.
Jonghje napról napra távolodik hústól, evéstől, családtól, férjtől, napról napra fogy, lázadása elpusztít mindent, amihez valaha köze volt.
Vagyis igazából a semmit pusztítja el.
Mert semmihez nem volt köze.
Még magához sem.
Han Kang regénye nem egy lázadásról szól az ostoba, figyelmetlen szokás- és férfiuralom ellen, hanem maga a lázadás.
Egy részét nyilván nem értjük: a dél koreai ostobaság sem lehet sokkal vonzóbb, mint mondjuk a kelet-európai, egy része azonban egyetemes – és ez a nagyobb rész.
A Növényevő iszamós a vértől és a testnedvektől, bűntől, fájdalomtól, perverziótól bűzlik, mégis költői, mint egy Weöres-vers. 
Ezért kapott nyilván Man Booker díjat, ezért járja be híre a világot.
Csak erős idegekkel bíróknak ajánlom.
Nekik viszont nagyon!